Csontváry festői pályája látszólag hirtelen, minden különösebb ok nélkül ért véget. 1909 végén elkészült a Tengerparti sétalovaglás, s ez az életmű utolsó festménye. Németh Lajos Csontváry-monográfiájában idézi a művészt: „1880. okt. 14. és 1910. jan. 10. Korszakot alkotó napok az isteni összeköttetést igazoló határok. Az első dátum a szellemi, a második a hatalmi korszakot jelenti.” – Mindezek alapján úgy tűnik, hogy ő maga 1910 januárjában érezhette úgy, hogy az addigi művészi pályájának vége. Egy 1910. július 29-i, Koronghi Lippich Eleknek, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztályvezetőjének címzett levelében pedig így ír: „Izgalmas napokat éltünk;  s különösen a ki kötelességével szemben, szívének egész melegével, anyai betegágynál virrasztva küzdelemben állott – önnönmagával; – s azzal a megfoghatatlan s megdönthetetlen valósággal, az élet mulandóságával is egyaránt…” – A Salzburgban kelt levél sorai arra engednek következtetni, hogy Csontváry a megelőző időszakban anyját ápolta, s feltehető, hogy valamikor 1910-ben édesanyja meg is halt. Bár írásaiban nem sokat közölt róla, mégis úgy tűnik, hogy a halála is közrejátszott abban, hogy festői ténykedését abbahagyta vagy legalábbis felfüggesztette. Ugyanakkor az 1910-es években is dolgozott. Hatalmas szénvázlatokat készített a magyarok bejöveteléről, vonuló katonákról, és bonyolult szimbolikus kompozíciókat is rajzolt. Egy fénykép alapján megrajzolta Ferenc József asztalnál dolgozó figuráját, s ismerve a szénrajz kontúrrajzos változatát is, bizonyos, hogy a kompozíciót vászonra kívánta átvinni és olajjal is megfesteni. A híres fotót Artur Floeck udvari fotós készítette még 1913-ban, így bizonyos, hogy az uralkodó a képen nem a világháborús hadba lépésünkkel kapcsolatos kiáltványát írja alá. Az is biztos ugyanakkor, hogy ezzel a fotóval illusztrálták – plakátokon és képeslapokon egyaránt – a „Népeimhez”, pontosabban az „An meine Völker” című kiáltványt,  s vált így a fotó minden nem háborús tartalma ellenére a Monarchia hadba lépésének egyik emblematikus képévé.

Csontváry festői ténykedésének objektív akadályai is voltak. Ismeretes a düsseldorfi Dr. Schoenefeld & Co. 1917. augusztus 29-én kelt szűkszavú gépiratos levele „Herrn Tivadar von Mostka” festőművésznek címezve: „Wir erhielten Ihre Karte und teilen Ihnen mit, dass wir kein Malleinen mehr liefern können” – „Lapját megkaptuk, s közöljük, hogy már nem tudunk festővásznat szállítani”. Tehát Csontváry még 1917-ben is rendelt vásznat Németországból, ám vagy a háború, vagy más okok miatt, a cég megszüntette a budapesti festővel való kapcsolatát.

Csontváry ekkoriban már többnyire csak írt. Röpiratokat, terjedelmes eszmefuttatásokat és sokszor zavaros, önmagát ismétlő feljegyzéseket. A háború az ő gondolkodását is befolyásolta. Hazafi volt, hitt a háborús győzelemben, hitt a királyban. 1917-ben hatvanezer korona értékben hadikölcsönt jegyzett. Gerlóczy Gedeon feljegyzése szerint ezt is a hagyatékban találták meg. Az elértéktelendett papírokra a közjegyző csak legyintett. A háború éveiben Csontváry a saját festészetét is egyre inkább jelentős haditettként fogta föl. A Pozitívum című késői írásában 1907-es párizsi kiállításáról így ír: „…mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket…” A Ki festhet csataképet  című írásában pedig érdekes párhuzamot von a fegyverek és a képek között: „A háborúban a 30 és feles, a 42-esek irtózatos rombolása lepte meg a világot – ez ugyanaz, mint a festészetben a 30 és 40 négyzetméteres plein air vásznak hatása”.