Csontváry művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte, ráadásul úgy, hogy mindent meg is akart érteni belőle. „A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856 vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam. A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki” – írja, s ezek a mély gyermekkori emlékek egész művészi gondolkodását áthatották. A „soha nem látott tájakkal” ébren tartott álmok, s „az éghez irányított” valóság – ez művészetének egyik kulcsa. Nem véletlen, hogy amikor 1881-ben megtekintette Raffaello vatikáni falképeit, egyből magabiztos ítéletet mondott róluk. Kimondja, hogy „élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták.” Csalódásának oka, hogy sem a természetet, sem az igazi életet nem találta meg ott, ahová pedig évszázadok óta zarándokoltak művészek és amatőrök. Számára, aki azt írta magáról, hogy „…a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a  munkákban elsősorban ezt kerestem”, élet és természet egysége teljes mértékben felülírt mindenféle művészi ábrázolási konvenciót. Az élő természetről való egyik első művészi tapasztalata az volt, hogy a modell is él. Ezért adott nevet modell-tanulmányainak, s ezért volt olyan büszke arra, hogy a modell, Wirthmüller Mihály megdicsérte erőteljesen megrajzolt arcképéért. Ez visszaigazolás volt, a modell, vagyis a természet visszaigazolása, mégpedig úgy, hogy megszólalt és dicséretet mondott. Vajon az akadémiai oktatás évszázadai alatt soha nem fordult elő, hogy a modell megdicsérte a művészt? De, biztosan, csakhogy mindez figyelmen kívül és feljegyzésre érdemtelenül maradt, mint afféle alkotói melléktermék. Csontvárynál a modell szava a természet szava volt, s igazolása a tizennégy évvel azelőtti kinyilatkoztatásnak.

Más és más formában ugyan, de ez az élő természet lüktet Csontváry valamennyi képén. A furán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a jól megtanulható centrális perspektíva alkalmazása helyett a személyes, intenzív és koncentrált, szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó egyéni perspektívában.