Írta: Bellák Gábor


Százhatvanhárom éve született Kosztka Mihály Tivadar, aki valamikor 1900 körül vette föl a Csontváry nevet. 1900 novemberében legalábbis már Csontváry néven mutatta be első tájképét a Nemzeti Szalon téli kiállításán. Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogyan Romváry Ferenc írta egy friss tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.”

Ezt a generációs frusztrációt Csontváry zseniálisan úszta meg: viszonylag későn kezdte művészi pályafutását, nagyjából a nála húsz évvel fiatalabbakkal egy időben. Ez persze nem mentette meg attól, hogy művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, primitívnek tűnjön. Ám épp ez a késői kezdés mutatja meg azt is, hogy a nagy művészetnek, a jó művészetnek mennyire nincsen ideje. Van kora, vannak korra jellemző sajátosságai, de érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene. A százhatvanhárom éves Csontváry éppen úgy kortársunk, mint az úgynevezett kerek évfordulók alkalmából kényszerűen aktualizált száz, százötven, kétszáz vagy akárhány éves mesterek. Ez a fura szám a művész neve mellett éppen azt kívánja hangsúlyozni, hogy Csontváry jelen van, egyszerűen és természetesen, mint egy számnév a sorban.