Csontváry a kiállítási katalógusaiban mindig az 1893-ban készült Pillangókat nevezte meg első festményének, a madárképeit pedig „iskola előtti tanulmány” címen katalogizálta. Mindez azt jelenti, hogy az 1894 tavaszán megkezdett müncheni tanulmányok előtt, még gácsi patikusként kezdett el festeni. Bár nem tudjuk, hogy ki lehetett első mestere, kitől tanulta meg végül az olajfestés technikáját, a madárképek eleven színessége már a későbbi festő palettáját idézi.

Az elmúlt évtizedek egyik érdekes felfedezése volt az a festmény, amely minden bizonnyal még a saját maga által elsőnek nevezett képei előtt kellett hogy készüljön. Ismeretes, hogy Csontváry már 1873-ban találkozott Munkácsy Mihály alkotásaival a bécsi világkiállításon. Munkácsy volt az a magyar művész Csontváry kortársai között, aki már az 1870-es évekre széles nemzetközi hírnevet szerzett, s akinek ténykedéséről rendszeresen beszámolt a magyar sajtó. 1882 tavaszán Krisztus-trilógiájának első kompozícióját, a Krisztus Pilátus előtt című művét Budapesten is bemutatták. Csontváry lelkesen sietett a fővárosba, hogy megtekintse az alkotást, sőt Párizsba is elment, hogy személyesen találkozzék Munkácsyval. Egészen biztos, hogy ha ennyire érdekelte Munkácsy, akkor a Nemzeti Múzeumba is el kellett mennie, hogy az ott bemutatott munkáit is megtekintse. Az 1880-as években magyar múzeumi közgyűjteményben csupán két Munkácsy-festmény volt, az egyik a Zivatar a pusztán, a másik pedig az 1877-ben festett Újoncozás. Jelenlegi feltételezések szerint Csontváry másolata – pontosabban teljesen szabad feldolgozása – Munkácsy pusztai tájképéről lehetett az első festői próbálkozása. A kép földes, sárgás, okkeres színei szokatlanul eredeti színkompozíciót alkotnak, ami teljesen távol áll Munkácsy festményének színvilágától. Ugyanakkor már ezen a korai képén is megmutatkozik Csontváry két jellemző festői tulajdonsága. Az egyik a táj drámai felfogása, a másik pedig egy bizonyos részletező aprólékosság. Olyan súlyos felhőkkel terheli meg a pusztai vihar egét, amelyek szinte már a végítélet közeledtét sejtetik. Mindezt fokozzák a szárnyas, pusztító angyaloknak látszó felhőalakzatok. Ezzel a nagyvonalú, egyéni és érzelemmel telített felfogással kifejezetten szemben áll a precíz bíbelődés a ponyvásszekér vázának kidolgozásával, ami olyan érzést kelt, mintha a festő éppen elveszni készülne a részletekben. Mindez azonban Csontváry más tájképein is megfigyelhető. A nagy hangulati egységeket, finoman cizellált apró részletek bontják meg. A nagyra hivatott festő és a pénzügyeit aggályos gondossággal intéző vidéki patikus kettős világa a festményein is pontosan érzékelhető.

Minden bizonnyal még jóval a müncheni tanulmányok előtt készülhetett a különlegesen nagy méretű, őzet ábrázoló kép is. A kép létrejöttének fura, személyes indítéka volt, amiről csak a Gerlóczy Gedeon által összeállított, fentebb már említett életrajz tett említést. Eszerint 1869 egyik szép májusi napján a tizenhat éves Tivadar, Werther Juliska és szülei Eperjes környékén kirándultak. A fiatalok beszélgetését egy őz zavarta meg, amely megállt mellettük a tisztáson, hosszan nézte őket, majd továbblépegetett. Később Csontváry megfestette az őzet, s a képet Eperjesre küldte Júliának, aki időközben férjhez ment, s Kolozsvárra költözött. A festményt a nővére vitte Kolozsvárra, Júlia csak akkor tudta megköszönni. A festőnek címzett levele azonban bontatlanul érkezett vissza, mert Csontváry akkor már a világot járta.

A festményen határozottan érezhető, hogy több egyszerű természettanulmánynál. A kép különös, személyes vonatkozásaira utalhat az őz kifejező pillantása és hátsó lábainál látható kiszáradt fa. Égbe kapaszkodó ágaival olyan ez a csonkolt fatörzs, mint egy emberi torzó. Ráadásul itt is azok a sárgás, zöldes, barnás színek uralkodnak, amelyek Csontváry későbbi festészetére már nem jellemzők.