Különös összefüggés mutatható ki Csontváry sorsfordító életeseményei és az adott helyzetekben elhangzott mondatok között. Önéletrajzában több alkalommal is idéz mások által elmondottakat. Ezek a megidézett mondatok azonban mindig parancsként, bizonyítékként vagy iránymutatásként hangzanak el. Nincsenek hangulatfestő párbeszédek, hanem minden mondat tulajdonképpen a művésszé válás és a művészi fejlődés egy-egy mérföldkövét dokumentáló esemény. Akiket idéz: a principálisa, az égi hang, Wirthmüller Mihály, Kallmorgen karlsruhei professzor, taorminai emberek, egy damaszkuszi idegen – mind lényeges dolgokat mondanak. Az ő mondataikban tükrözi vissza saját művészi útjának helyességét, hiszen ezek – az egy „égi” kinyilatkoztatáson kívül – lényegében az élet, a természet, a külvilág reakciói. Az ige, a szó, a kimondott mondatok teszik hitelessé az élet és az életmű egészét. „Mit csinál: hisz maga festőnek született” – szólalt meg iglói principálisa az első rajza láttán, s ez Csontváryt határtalan boldogsággal töltötte el. Majd a kinyilatkoztatás hangja, amely a festői pályára irányította. Wirthmüller Mihály, a müncheni modell megdicsérte a rajzát, s ez megint csak erős igazolása annak, hogy helyes úton jár. Később Berlinben egykori karlsruhei professzora, Kallmorgen kérdezte meg tőle, hogy: „Haben Sie noch die wunderschöne Farben?”, vagyis, hogy megvannak-e még azok a csodálatos színei. Csontváry így folytatja: „Tehát egy német professzornak előbb kellett tudnia azt, amit a világnak csak 15 évi gyakorlat után nagy titokban mutattam be keretek nélkül.” Aztán a taorminai emberek, akik ujjongva fogadták a nagy festmény elkészültét, s szinte ott akarták maguknál tartani a képet. És végül az utolsó megszólítás. Azé az idegené, aki Baalbekbe irányította. Az összes közül ez tűnik a legkevésbé hihetőnek. De az nagyon is hihető, hogy Csontváry legnagyobb alkotását, a Baalbeket is meg akarta magyarázni egy külső szereplő aktív részvételével: „Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja: »Ön uram, nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja. Most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.« Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktoriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-as kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air motívuma.”