Posted by on 2016. május 5.

Csontváry tájképfestészetének tematikus értelemben három fő motívumcsoportja különíthető el. Városok és épületek, vízesések és tengerparti helyszínek, valamint hegyvidéki képek.

Természetesen ezek olykor átfedhetik egymást, hiszen számos épületábrázolása tájképi környezetben jelenik meg, hegyek tövében, vizek partján. Az azonban bizonyos, hogy Csontváry szinte a romantikus festők csodálatával rajongott mindenért, amiben a nagyság erejét és dimenzióit fedezte föl. Ilyenek voltak számára a hegyek, a vulkánok, a vízesések és nem utolsósorban a tenger. A Nagy Tarpatak völgye életének meghatározó természeti élménye volt, a róla készült képét pedig a három legfontosabb alkotása között említette. Utolsó festményén, a Tengerparti sétalovagláson pedig éppen ennek a két ősmotívumnak, a tengernek és a hegyként magasodó szikláknak a megbonthatatlan és tökéletes harmóniáját formálta meg.

 


Selmecbánya látképe, 1902

olaj, vászon, 90 x 152 cm
MNG, Budapest, ltsz.: 93.19 T

Selmecbánya látképe

A Nagy Tarpatak völgyét ábrázoló, közel tíz négyzetméteres kompozíció után ez a selmecbányai látkép Csontváry második legnagyobb méretű, magyar tájat ábrázoló festménye. Trauban (ma: Trogir, Horvátország) tett útját követően 1902 nyarát töltötte el itt, ebben a festői városban. Hogy mi indította el éppen Selmecbányára, arra nehéz választ találni, hiszen még azt sem mondhatjuk, hogy Selmec túl közel lett volna Gácshoz, ahol Csontváry patikája üzemelt.

A festményen teljes panorámájában tárul föl a város. A kép középtengelyében a Kálvária-hegy, mellette pedig a kétcsúcsos Kisiblye látható, benne a hatalmas „E” betűt formázó irtással. A kisiblyei völgy a magyar királyi erdészakadémia birtoka volt, így érthető, hogy Erzsébet királyné halála után az erdészek ilyen különleges emléket alkottak az elhunyt Erzsébet tiszteletére. A 115 méter hosszú, 55 méter széles betű szárai is 15 méter széles erdőirtást képeztek.

Selmecbánya látképének különlegességét a teljesen egyforma színerejű zöld foltok különös alakzatokba rendeződő tömegei adják. A kompozíció sűrűjében a város házai, tornyai, színes háztetői képeznek apróbb, színes egységeket. A képfelület csaknem mértani középpontjában egy cinóbervörös háztető ad erős kontrasztot az alapvetően zöldekre épülő színegyüttesnek. Az egész kép olyan, mintha kisebb-nagyobb színes foltok mozaikszerűen összepréselt rendszere lenne. Ez a síkszerű, absztrakt hatású, rafináltan ritmizált dekoratív kompozíció Csontváry első olyan alkotása, amelyen már a későbbi nagy tájképeinek szimmetrikus, panorámaszerű kompozíciós sémájával találkozunk.


A jajcei vízesés, 1903

olaj, vászon, 97 x 149 cm
MNG, Budapest, ltsz.: 93.22 T

A jajcei vízesés

Csontváry 1903-as bosznia-hercegovinai utazása igazi fordulópontot jelöl az életműben. Alkotásaira ettől kezdve a nagy tájélmények – vagy saját szavaival a Nagy Motívumok – kutatása jellemző. Egyre nagyobb méretű vásznakat festett és művészileg is egyre inkább közel került a fő művein látható színbeli, formai és kompozíciós megoldásokhoz.

Szinte bizonyos, hogy Csontváryt egy ismeretterjesztő előadás indította el Bosznia felé. A budapesti Uránia Tudományos Színház 1902 decemberében mutatta be a Keleti Svájcz című, Bosznia-Hercegovináról szóló előadását vetített képekkel és filmekkel is. Ezt Csontvárynak látnia kellett, mivel  –  egy levele szerint –  éppen itt értesült arról, hogy a Hortobágyról is készült ilyen bemutató. Ezenkívül pedig a korabeli sajtó is sokat foglalkozott déli szomszédunkkal. A Budapesti Hírlap 1894. szeptember 11-i tárcája így ír a jajcei vízesésről: „Azonfelül a természet két kezével mérte ki e képhez a keretet. Alatta folyik a kristálytiszta Verbász, melybe harminc méter magasból tizenhét vastag sugárban rohan a Pliva vize. […] Csak nagy festő ecsete örökítheti meg ezt a színjátékot, a fényképiró nem  bir vele.” A tárcaíró szerint Feszty Árpád körképet kíván festeni Jajcéról, mert már „belefáradt az ősmagyarokba”. Csontváry, akinek nagy festői ambíciói voltak, tisztában volt vele, hogy neki ott a helye, ahol nagy festő ecsetjére méltó témák vannak.

A festmény legkülönlegesebb részletei a vízsugarak tömegéből, a hegyoldal fura formáiból kirajzolódó, állati formákra emlékeztető alakzatok. Csontváry művészetének egyik legfontosabb elvi alapja az „élő természet” volt. Teljesen érthető, hogy nagy tájképei esetében olyan sok rejtélyes, talányos, valóban az élő természet egységét kifejező formával találkozunk. De éppen erről a megelevenedő természetről beszél a már idézett 1894-es tárca is:  „Zord sziklafalak között rohan a Verbász, medre közepén busa szikladarab mered a Pliva felé, melynek víztömege rázuhan s milliárdnyi cseppekben törik meg rajta. A szivárvány tündére szállt le ide, hogy a sziklák komoly géniusát kedvre derítse.”


Római híd Mostarban, 1903

olaj, vászon, 92 x 185 cm
JPM, Pécs, ltsz.: 68.49

Római híd Mostarban

A mostari hidat ábrázoló kép a cédrusképek mellett a Csontváry-életmű legismertebb alkotása és egyik emblémája. Tán azért is válhatott ilyen ikonikus képpé, mert a modern művészeten iskolázott tekintet a városka építőkockaként megfestett egyszerű házaiban egyből fölfedezhette a kubizmus játékosságát, a kontúrok, körvonalak hullámzásában a szecesszió ornamentalizmusát, a kékeszöldes színvilágban pedig valami sejtelmes szimbolizmust is érezhetett. Jól tanítható, jól elemezhető kép, melyen a századforduló sokféle stílusának hatása megfigyelhető. Minden olyan konkrét benne, a házak, a sziklák, a vizek, mint egy leltárjegyzékben, de a képet összességében mégis egyfajta mesebeli báj lengi be. Mert a hídon átvonuló, alig észrevehető figurákon kívül néptelen és üres az egész város. Olyan, mintha egy képzeletbeli óriás dobálta volna egymásra a játékházakat, s aztán úgy hagyta volna az egészet, egymás hegyén-hátán, gazdátlanul. Üres város, amelybe most kezd visszaszivárogni az élet. Az az élet, amelynek a leglélegzetelállítóbb jele a híd megfoghatatlan tükörképe a folyó smaragdzöld vizében. Ez a motívum, ez az utánozhatatlanul megfestett színjáték a festő rendkívül kifinomult látásának a bizonyítéka. Ez az, ami él és valóban mozogni látszik a kép mozdulatlannak ható, kihalt terében.

Csontváry így emlékezik balkáni utazására: „A nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli világítása kötötte le figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mosztárban a római hidat a smaragd színű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal…” Az emlékezés egy belső parancsról szól: „…kellett elővennem” – írja, s biztos, hogy Budapesten látott valamit, ami 1903 tavaszán Bosznia-Hercegovinába indította. Ez pedig az a fotókkal és filmekkel illusztrált tudományos előadás volt az Uránia Tudományos Színházban 1902 végén, amely Keleti Svájcz címen mutatta be ezt a vidéket.

A festmény fő motívuma az a római hídként ismert 16. századi híd, a balkáni oszmán-török építészet egyik legjelentősebb emléke. Pontosabban csak volt emléke. A smaragd színű Neretva folyón emelkedő, mintegy húsz méter magas építmény a közelmúlt délszláv háborújának lett áldozata. Az 1993. november 8-án felrobbantott hidat 2004-re állították helyre.


Tavasznyílás Mostarban, 1903

olaj, vászon, 69 x 91 cm
JPM, Pécs, ltsz.: 79.1

Tavasznyílás Mostarban

A mostari virágzó kertekről készült festmény hasonló felfogású, mint a Selmecbánya látképét ábrázoló kompozíció. Szorosan összepréselt, színes, mozaikszerű elemekből épül föl a város képe, amelynek az előtérben tevékenykedő mezei munkások kölcsönöznek különös, bukolikus hangulatot.

Bizonyos, hogy Csontváry a város lehető legpontosabb és leghitelesebb képét akarta visszaadni. Már eleve avval a kitűzött céllal utazott ugyanis délre, hogy Mostarba el kell jutnia, s hogy ott a hidat és a tavaszi „virágzó kerteket” kell megfestenie. Meglehetősen különös ez a szokatlanul konkrét témamegjelölés, hiszen a virágzó gyümölcsfák látványáért senki nem kelne útra. Csontváry azonban pont itt és pont ezt akarta megfesteni, s ennek csak egy magyarázata lehet: Látnia kellett olyan képeket a vidékről, amelyek felcsigázták az érdeklődését. Akárcsak a jajcei képek esetében, itt is a budapesti Uránia Tudományos Színház Boszniáról szóló előadása, a Keleti Svájcz lehetett a fő inspiráló forrás még 1902 decemberében.

A két mostari kép a város két legfontosabb nézetét dolgozza fel: a délit a híddal és a nyugatit a virágzó barackfákkal, a város templomaival és a háttérben magasló Velež hegység lenyűgöző platójával. Ezzel a két festménnyel sikerült a várost teljesen, minden részletében, csaknem teljesen objektíven felmérnie és lefestenie. Valami naiv számbavétel igényét érezzük itt. Hogy minden meglegyen, s minden rajta legyen a képeken, és ne vonja el semmi a néző figyelmét a táj és a város részleteiről.


Schaffhauseni vízesés, 1903

olaj, vászon, 129 x 228 cm
MNG, Budapest, ltsz.: 93.24

Schaffhauseni vízesés

Csontváry vízeséseket ábrázoló képei valóságos ciklust alkotnak, melyek között van, amit még mindig csak archív fotóról ismerünk. Önéletrajzában így ír: „Ugyanakkor nyáron a Hortobágyon egy csikós-jelenetet festettem, s onnét Amsterdamba készültem: de a rajnai nagy vízesésnél maradtam…” Nem lehet véletlen, hogy a festőt annyira megragadta ez a vidék. A Vasárnapi Újság 1894. szeptember 30-i számában a Boszniáról rendszeresen tudósító Szokolay Kornél így ír: „A jajczai vízesést a Rajnának hires vízeséséhez lehet hasonlítani…” Akár olvasta Csontváry a budapesti újságokat, akár nem, az biztos, hogy egy-egy ilyen cikk, főleg ha képekkel is illusztrálták, rendkívüli módon volt képes a közvélemény formálására. Csontvárynak tudnia kellett, hogy ha Jajcét megfestette, akkor a Rajna vízesését is meg kell látogatnia.

Csontváry panorámaszerű képeinek egyik gyakori kompozíciós sémája szerint az előtér széles motívumai és a hátteret alkotó tágas ég közötti középteret két oldalról „behúzott” tájelemek szűkítik össze. Ez a középen összeszűkülő tájkompozíció jellemzi a Rajna nagy vízesését ábrázoló schaffhauseni képet is. Csontváry különös kedvét lelte a hatalmas robajjal lezúduló vízesések, a víztömegek ezernyi formájának megörökítésében. A víz fortyogó, kavargó, örvénylő őselemként jelenik meg, amit a környező emberi település házai és építményei tartanak kordában.


Titokzatos sziget, 1901-1903

olaj, vászon, 33,5 x 48 cm
magántulajdon

Titokzatos sziget

A Titokzatos sziget Csontváry legtalányosabb kompozíciója. Az sem egészen világos ugyanis, hogy mit is látunk a képen. Az azonban biztos, hogy ez a fajta látomásos, a valóságos térbeli és logikai összefüggéseket csaknem figyelmen kívül hagyó szürrealitás szinte idegen Csontváry művészetétől. A legtöbb ilyen szürrealisztikus jellegű kompozíciót (mint például a Hajótörés vagy a Hídon átvonuló társaság) 1903 körül találjuk meg az életműben. Ismeretes, hogy Csontváry 1903-ban, Gibraltárból Betlehembe hajózván Máltánál súlyos tengeri vihart élt át, de visszaemlékezéseiből azt is tudjuk, hogy az 1879-es szegedi árvíz önkéntes mentési munkái során nem kevésbé traumatikus élmények érték. Nem véletlen, hogy a „tenger” – ahogy a Szegedet elborító vízre emlékezett a festő –, amely mindig fenyegető élményeket tartogatott számára, alig inspirálta tájképfestészetét. Mindez talán csekély mértékben, de magyarázata lehet annak, hogy a jelen kép meghatározó motívuma, a tenger dominanciája miért zilálja szét a Csontvárynál egyébként mindig olyan feszes és koherens tájábrázolási logikát. Ez a kép a rossz emlékek, a negatív természeti tapasztalatok baljós és vizionárius megörökítése, ahol a művész képzeletbeli nézőpontja sem a mindig megszokott szárazföldön, a parton helyezkedik el, hanem a bizonytalanban, vagyis a vízben, a tengerben.

A Titokzatos sziget kisméretű kép. Ezt a körülbelül 35 x 50 cm-es méretet kizárólag az életmű korai korszakában készült műveken alkalmazta a művész. Az első festményként számon tartott Pillangók (1893) csaknem pontosan ugyanekkora. Hasonlóan kis méretű képekkel  1901 után már nem találkozunk.


Tengerparti sétalovaglás, 1909

olaj, vászon, 72 x 171,5 cm
MNG, Budapest, ltsz.: 93.27

Tengerparti sétalovaglás

1909. november 27-én Csontváry levelet ír Nápolyból Koronghi Lippich Eleknek, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztályvezetőjének. „Készül valami 170 x 70 nagyságban” – írja, majd kisebb kitérők után megemlíti, hogy Nápolyt gyógyulás végett kereste föl. Újra festett, s ez, ahogy írta „az egy újabb eruptio nálam; s újdonság számba menendőnek ígérkezik”. A kép még nem volt kész, de a művész megemlíti, hogy szívesen ajánlaná az államnak megvételre, ám attól tart, hogy túl szép lesz „a kis újszülött”, s így sokallanák az árát. Ez a „kis újszülött” pedig nem más, mint a Tengerparti sétalovaglás címen ismert képe, amely ismereteink szerint a művész utolsó befejezett festménye.

A képet Csontváry soha nem állította ki, eredeti címét sem ismerjük. Amikor 1930-ban először került a nyilvánosság elé, Sétalovaglás a tengerparton címen jelent meg az Ernst Múzeum katalógusában.  Különös, hogy Csontváry, aki a levelében nagyon büszke erre az új festményére, az 1910-as budapesti, illetve tervezett berlini kiállításának anyagába mégsem válogatta be. Pedig a kép nagyon közel állhatott hozzá, mivel a kompozíció bal oldalán, a fehér, szakállas lovas alakjában önmagát örökítette meg.

Az elvarázsolt, képzeletbeli tájnak tűnő vidék a Capri délkeleti csücskénél található apró sziget, Faraglioni környékével azonosítható. A parányi sziget festői sziklaformációi szinte egy hatalmas tengeri kaput nyitnak Capri felé. Csontváry Capri szigetéről pillant Faraglioni sziklái felé.

Posted in: Képelemzések