Csontváry életpályájának legtalányosabb része, hogy ez a Sáros megyei fiatalember, a cseh eredetű postupici Kostkák és az Ung vármegyei daróczi Hajczelmayerek leszármazottja, ez a jogot és orvostudományt is tanult okleveles iglói gyógyszerész, miért érezte úgy huszonhét éves korában, hogy festőművésszé kell válnia? Mi történhetett vele, hogy 1880. november 30-án tollat ragadott, és levelet írt Keleti Gusztávnak, a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde igazgatójának? A levélben egyszerű technikai tanácsokat, festőeszközöket kér, mintha csak egy rajztanárral levelezne, s egyben kifejezi elszántságát is, hogy képes bármilyen feladattal megbirkózni. Levele udvarias, érződik benne a tekintély iránti tisztelete és az a szándéka, hogy segítséget, iránymutatást, őszinte véleményt vár a magyar művészeti felsőoktatás első számú emberétől. A levelet azért érdemes teljes terjedelmében idéznünk, hogy lássuk ennek a fiatalembernek az aprólékos pontosságát és azt a minden részletre kiterjedő figyelmet, amellyel újonnan választott feladatához hozzá kívánt fogni:

„Nagyságos Úr!

Hogy ezen tiszteletteljes soraimmal Nagyságodhoz fordulni bátorkodtam, ezen vakmerőségem csakis a helyi viszonyok és a jelen körülményeimnek betudni méltóztassék. Alázatos kérelmem oda irányul az ide mellékelt rajzok támogatásával, miszerint az alább kérelmezettekre atyai jóindulattal becses nézeteit velem közölni kegyeskednék.

Mindenekelőtt megjegyezni szerencsém van azt, hogy életemben múlt hó 13-áig, amikor is az első karcolattal a papírost elpiszkolni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt; de még az iskolában akkor 60–70-ig sem tanítottak erre; így tehát azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdék, pusztán a véletlenségen alapszik; s hogy rövid idő alatt már annyira vittem, miszerint kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek magamban, hogy nem képzelhetek oly monumentális épületet, amelyet lemásolni képes nem volnék. Ezzel sem elégszem meg, hanem, amikor az ide mellékelt téli tájkép 11. sz. e hó 12-én elkészült, örömömben azt fogadtam magamnak, hogy ugyanazt négyszeresítve olajos festékkel lefestem s azzal még ez év végéig elkészülök. Mély tisztelettel kérdem Nagyságodtól azt, valjon lehetséges-e egy hónap alatt, illetve három hét alatt egy ilyen festménnyel kész lenni – vagy sem? Ha igen, úgy méltóztassék a móddal megismertetni, mi minden szükséges ehhez, a festéket hol szerezhetem, milyen ecseteket vegyek s hogy kezeljem, t. i. a festéket higítsam, avagy már készen is kaphatni, milyen vászonra fessek, hogy kell és mivel annak alapot adni, használjam-e a vonalzót és milyet az éles határok húzására, avagy az egész kép szabad kézből készüljön? Továbbá sejtelmem a festészetről, illetve az olajos festék sajátságaira nézve, mit szépítsem a valót, bizony csak az úgynevezett mázolásig (anschtreichen) terjed.

Végül, hogy kezdjem a munkát, kifeszítsem, avagy leszögezzem, vagy felakasztva úgy fessek a vászonra, mindezek a tapasztalt festő előtt oly kicsiségek, melyekről már rég megfeledkezett, előttem azonban minden új s nincs fogalmam azon mód és eszközökről, melyek segítségével kifejezést adhatnék annak, mi bennem – a sötétség fátyolával burkolva – életre ébredni vágy. S hogy felébresszem, illetve próbára tegyem magamat, azaz vélt képességet, szükségem van Nagyságod nemes keblére vagyis a magyarázatra. Ha sikerül oly tökélyre vinnem a négyszeresített téli kép kifejezését, hogy azt Nagyságodnak is megmutathatom megbírálás végett; a legnagyobb örömmel, esetleg személyesen is kilátásba helyezem. Megemlítendőnek tartom azt is, ha Nagyságod célszerűbbnek véli az ily elkerülhetetlen szükséges eszközöknek t. i. fehér-fekete, szürke színű, esetleg tégla színű festék, ecsetek s a vászonból biztosítékul 2 drb. stb. effélének ízléséhez mérten azonnali megszerzését, csak hálás köszönettel lehetek ily rendkívüli szívességért, amit is, ha esetleg erre kerülne a dolog, puszta utánvétel mellett címemre elküldetni méltóztassék.

Fogadja Nagyságod türelméért s esetleg szívességéért őszinte köszönetemet, legmélyebb tisztelettel: Kosztka Tivadar.”

Tehát a véletlen. Legalábbis 1880-ban még ezzzel magyarázta, hogy miért is kezdett bele a rajzolás és festés tanulmányozásába. Motivációját azonban később részletesen is kifejtette. Az 1910-es években írt úgynevezett nagy önéletrajzában már egy nagyon mély misztikus elhivatás-élményről számol be. Ez az a bizonyos mozzanat a Csontváry-életrajzban, amely tulajdonképpen a Csontváry-legenda egyik legbiztosabb, legmegfejthetetlenebb és legváltozatosabban interpretált eleme: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.« A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”

Érdekes módon mindvégig elkerülte a Csontváry-kutatók figyelmét, hogy valójában mi is okozott határtalan boldogságot a fiatal iglói patikusnak. Mitől érezte a világ legboldogabb emberének magát, akkor, ott, 1880. október 13-án, vagy ahogyan később emlékezett, október 14-én? Nos, nem az égi szózattól. Hanem principálisa dicséretétől. A derék, idősebb patikus a fiatalember vállára tette a kezét, és megállapította, hogy „maga festőnek született”. A tekintély, amelyről Csontváry idős korában egy hosszabb írást is papírra vetett, az elöljárója szavában öltött testet. A principálisa megdicsérte, és számára ez felért egy égi igazolással. Ezek után zsebre tette a rajzot, s kilépett az utcára. Eltelt tehát egy kis idő a főnöki dicséret után, s a principális is eltávozott. És Kosztka Tivadar ekkor vette elő újból a rajzot és bizonyára nemcsak boldog volt, hanem büszke is magára. És akkor szólalt meg az a bizonyos égi hang: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél!” És még egy fontos mozzanat, amelyre még később visszatérünk: „A kinyilatkoztatás […] értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással…”

Gerlóczy Gedeon építészmérnök, aki 1919 végén a Csontváry-hagyatékot megvásárolta, unokatestvére révén rokonságban állt a Kosztka családdal. Közismert és számtalan helyen publikált visszaemlékezése a hagyaték megvásárlásáról 1976-ban jelent meg először. Ez az erősen rövidített, kissé felstilizált írás jellemző módon magán viseli az 1970-es évekre már tetőző Csontváry-kultusz jegyeit. Ő már egy Nagy Művésszel való találkozásként írja le a festő képeivel történő megismerkedését, s ez érthető is. Nemcsak visszaemlékezést olvasunk, hanem bizonyítékot is arra, hogy ő volt az, akinek Csontváry életművét meg kellett mentenie. De szerencsére Gerlóczy sokkal több mindent feljegyzett hosszú élete során, mint amennyit végül Csontváryval kapcsolatban közreadott. Kéziratos Csontváry-jegyzeteinek legérdekesebb része az az életrajz, amit az alábbi címmel látott el: Csontváry naplójából, hozzátartozóinak és ismerőseinek emlékezetéből összeállítva. Az életrajz 1869-ben kezdődik, amikor a tizenhat éves Tivadart édesapja Eperjesre vitte kereskedősegédnek Werther János bácsi üzletébe. Itt töltött el három boldog évet, itt került szinte testvéri kapcsolatba a nála négy évvel fiatalabb Werther Juliskával. Ez a Juliska hívta meg 1873-ban, hogy édesapjával, János bácsival együtt utazzanak el Bécsbe, s nézzék meg a világkiállítást. A világkiállításon találkoztak Munkácsy Mihály festményeivel is, s ez mindkét fiatalra nagy hatást gyakorolt. Az életrajzi feljegyzés szerint Kosztka Tivadar ekkor már bevallotta Júliának, hogy ő is szeretne híres festő lenni. Amikor Csontváry 1879-ben a szegedi árvíz mentési munkái közben szerzett betegségéből próbált felépülni, Juliska volt az, ki nagybácsijának iglói patikáját ajánlotta Tivadarnak. Így került fiatal patikusként Iglóra dolgozni és gyógyulni, s Júlia és édesapja még itt is meglátogatták. Wertherék ugyanis szerették Tivadart, nem bánták volna, ha Júlia és Tivadar összekötik az életüket.

1880-ban tehát él Iglón egy közel harmincéves ember, akit évekkel azelőtt Munkácsy festészete annyira megigézett Bécsben, hogy titkos vágyaiban ő is festő szeretne lenni. Időközben gyógyszerészi oklevelet szerez, katonai szolgálatot teljesít, árvízi mentésben vesz részt, s gyermekkori lány barátja javaslatára Iglóra költözik. Iglón a lány és az apja a jövőbeli terveiről érdeklődnek, a lánynak ugyanis komoly kérője van Eperjesen, de régi barátságuk okán úgy érzi, Tivadar szándákait is tudnia kell, hogy lelkiismeretesen dönthessen a házasság kérdésében. Tivadar azonban kijelentette, hogy nem akar gyógyszerész, kereskedő lenni. Neki nagyobb lélegzetű tervei vannak az emberiség jobbítására, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá a megvalósításukhoz. A lány pedig belátja, hogy Tivadar a polgári, családi életre alkalmatlan. Szeretettel, barátsággal válnak el, sőt később Csontváry egyik első festményét éppen Júliának küldi majd el ajándékba. Kosztka Tivadar tehát ott áll közel harmincévesen és még nem igazán tudja, hogy mit csináljon. Az 1870-es években is belekap mindenbe. Tanul jogot, orvostudományt, gyógyszerészetet, s foglalkozik rengeteg mással is. Kellett egy döntő mozzanat, amely kibillentette erről a holtpontról.

És eljött a nap, 1880. október 14. Gerlóczy Gedeon is Csontváry önéletrajza alapján írja le, hogy hogyan is készült az a bizonyos első rajz a szekér elé fogott bóbiskoló tinókkal. Majd Gerlóczy így folytatja: „A rajzott oldalzsebébe tette, a kertbe siet és a rajzban gyönyörködött. A jó nagybácsi a padlásra siet és elváltoztatott hangon lekiált Tivadarnak: »Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaelnél!« […] Tivadar körülnéz. Senkit sem lát, mélyen megdöbben. Tehát döntöttek sorsa felett…” – Teljesen nyilvánvaló, hogy mind a nagybácsi, mind Júlia jót akartak Tivadarnak. Segíteni akartak neki abban, hogy végre döntsön. Egy csel volt mindez, de mégis elég ahhoz, hogy a fiatalemberben elindítson valamit, s onnantól kezdve mint egy iránytű, ez irányítsa minden lépését. Igazából mindegy is, hogy hallucináció volt-e, egy valódi égi hang, vagy Júlia bácsikájának „értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással” lekiáltott „kinyilatkoztatása”. Kosztka Mihály Tivadar sorsa megpecsételődött, mert olyat hallott, amit hallani akart, s ami szíve vágyát paranccsá alakította.

Természetes, hogy Csontváry eleinte nem beszélt erről a kinyilatkoztatásról. 1908-as rövid önéletrajzában sem említi. De mindez nem is fontos. Hiszen ő maga is bevallotta 1910 körüli önéletrajzában, hogy a „t. Olvasó nekem fog adni igazat, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot a nyilvánosságra nem hoztam; mert amint látni fogjuk, a nyilvánosság úgy sem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban”. A festőművészi pálya tudatos program szerinti megtervezése, a mindennél erősebb belső motiváció, a Keleti Gusztávnak még azokban a hetekben elküldött levelek világosan bizonyítják, hogy Csontváry onnantól kezdve csak ezért a célért élt. Tanulni akart, felkészülni a művészi pályára, megnézni Raffaello alkotásait, megismerni Munkácsyt, beutazni a világot és megteremteni a mindent felülmúló festményeket.